utolsó frissítés: 2007. febr. 7.

Nyelvi jogok Romániában. (Benő Attilával). In. Nádor Orsolya-Szarka László szerk.: Kisebbségek, nyelvpolitika Kelet-Közép-Európában. Akadémiai Kiadó, Budapest. 2003. 123-147


1. A jogállami tradíciók és a pluralizmus tényleges elismerésén alapuló politikai kultúra hiánya, a nemzeti kizárólagosság hagyományának és a homogén nemzetállam eszméjének továbbélése jellemzi az 1989-es változások utáni Romániát. A kilencvenes években elfogadott román törvények többségében felismerhetők a meghaladni kívánt totalitárius rendszer és a hagyományos román nemzeti politika nyomai. Így az 1991-ben elfogadott új román alkotmány tételesen kinyilvánítja a nemzetállam eszméjét, elzárkózik a szélesebb társadalmi csoportokat érintő autonómiától, és némi lazítással tovább élteti a centralizált államszervezést. Ilyen értelemben az új román alkotmány szerves folytatása a korábbiaknak (1923, 1952, 1965).

Változást jelent viszont az, hogy a megvalósultak a feltételei a jogigény kinyilvánításának és határozott képviseletének a jogi kodifikációban. A nemzeti közösség parlamentbe bekerült képviselői a legitimitásuk és politikai mozgásterük révén hangot adhat ezeknek a jogigényeknek. Az ő felelősségük, hogy a többség és a kisebbség politikai harcában akár a nemzetközi fórumok előtt is képviseljék a nyelvhasználati és egyéb kisebbségi jogokat, és hogy folyamatosan érvényt szerezzenek azoknak a jogoknak, amelyeket már törvénybe iktattak.

2.1. Románia érvényes, 1991-es alkotmánya 1. szakaszában kinyilvánítja:

“Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzeti állam.”

Az alkotmány 13. szakasza az ország nemzetállam voltával összhangban határozza meg a román nyelv státusát:

“Romániában a román nyelv a hivatalos nyelv.”

Hasonlóképpen a nemzetállami jelleggel és a román nyelv hivatalos státusával függenek össze az alkotmánynak azok a rendelkezései, amelyek kimondják, hogy az oktatás és az igazságszolgáltatás román nyelven folyik (32., illetve 127. szakasz).

És végül mindezek biztosítékaként az alkotmány felülvizsgálásának feltételeit rögzítő 148. szakasz (1) bekezdésének rendelkezése előírja, hogy nem képezhetik felülvizsgálat tárgyát az alkotmánynak azok a rendelkezései, amelyek az egységes, oszthatatlan nemzeti államra, a területi integritásra és a hivatalos nyelvre vonatkoznak. A hivatalos nyelvre vonatkozó előírást tehát nem lehet módosítani, és ezzel Románia alaptörvénye a legmerevebb alkotmányok sorába kerül.

Nem hiányoznak az alkotmányból a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó rendelkezések sem. A 32. szakasz (3) bekezdése kimondja: “garantált a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek joga anyanyelvük tanulásához és a jog ahhoz, hogy ezen a nyelven oktathassák őket...”

A 127. szakasz (2) bekezdése pedig előírja, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek az igazságszolgáltatás intézményeiben jogukban áll tolmács útján tudomást szerezni a rájuk vonatkozó iratcsomóban foglalt összes iratról és eljárásról és a bíróság előtt tolmács útján beszélni.

A nyelvhasználati jog szempontjából fontos az identitáshoz való jogot rögzítő 6. szakasz mindkét bekezdése:

“(1) Az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzéséhez, fejlesztéséhez és kifejezéséhez.

(2) A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek identitásának megtartását, fejlesztését és kifejezését célzó állami védőintézkedéseknek a többi román állampolgárhoz viszonyítva meg kell felelniük az egyenlőség és a megkülönböztetéstől való mentesség elvének.”

Ez utóbbi előírás a pozitív diszkrimináció tiltásaként értelmezhető, a kisebbségi közösségek pozitív diszkriminációjának tilalmaként.

A nyelv alapvetően társas természete miatt is a nyelvi, nyelvhasználati jogok biztosításában fontos az egyéni szabadságjogok mellett a kollektív jogok elismerése. Erre Románia alkotmánya nem nyújt lehetőséget: a 23. szakasz az egyéni szabadságjogokat rögzíti, a kollektív jogokról nem tesz említést, mint ahogy a fentebb idézett paragrafusokban is csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekről esik szó, az adott közösségről nem. Ez nincs összhangban az EBEÉ 1990 júniusában Koppenhágában tartott értekezlet nyilatkozatával. Ezen a konferencián ugyanis a résztvevő államok – köztük Románia – lényegében elismerték a kollektív jogokat, hiszen a közös nyilatkozat kimondja, hogy “a nemzetiségi kisebbségekhez tartozó személyek jogaikat egyénileg és csoportjuk tagjaival közösségben egyaránt gyakorolhatják.”

Az ország nemzetállamként való meghatározása és a román nyelv kiemelt hivatalos státusa Romániát azok közé az államok közé helyezi, amelyek egyetlen nyelvnek, a többség nyelvének biztosítanak kiemelt, fölérendelt státust. A nemzetállami modellben az ország nyelvpolitikájában óhatatlanul az asszimiláció ideológiája érvényesül, és az a stratégia, amely közelebb viszi a nemzetállamot az “egy ország – egy nyelv” eszményinek tekintett állapotához. Az alkotmány vitájának időszakában a kisebbségi képviselők között is voltak olyanok, akik naiv optimizmussal úgy vélték, hogy a nemzetállam statuálása csak szimbolikus értékű. Az azóta eltelt időszakban bebizonyosodott, hogy ennek meghatározó jelentősége van mind a további kodifikációs gyakorlatban, mind a nemzetpolitika és a közhangulat (tolerancia, intolerancia stb.) alakításában. A nyelv hivatalos státusát pedig a mindennapi életben a helyi hatóságok többnyire azonosítják a publikus nyelv kategóriájával, a nem hivatalos nyelvek így a nyilvános használatban hátrányos helyzetbe kerülnek. Szintén a hivatalos nyelv kategóriájával kerül hamis oppozícióba az idegen nyelv kategóriája. Minden bizonnyal ennek a következménye, hogy például az oktatási hatóságok hivatalos terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre érvényes kategória, a felsőoktatási szakok hivatalos jegyzékében pedig ez az “anyanyelv” is az idegen nyelvek csoportjába kerül (vagy egy másik lehetséges értelmezés szerint nem is történik róluk említés). A hatóság politikai gyakorlatában az esélyegyenlőség az oktatásban nem kinek-kinek az anyanyelvére épül, hanem “a közös” hivatalos nyelvre, és így ez már eleve diszkriminatív. A nemzeti kisebbségek nyelvének használata csak megtűrt bizonyos színtereken, de nem biztosított valamennyi megnyilvánulási formájában: az alaptörvény lehetőséget nyújt mind a nyelvhasználat korlátozására, mind a hátrányos megkülönböztetésre.

2.2. A román nyelvtörvény-tervezet nem ún. államnyelvtörvény, tehát szándékolt funkciója nem az, hogy tovább szabályozza az ország területén beszélt nyelvek viszonyát, noha bizonyára ilyen jellegű hatása is lesz vagy lehet. A most érvényes, még szenátusi és parlamenti vitákban módosítható címe szerint: Törvény a román nyelv helyes használatáról közterületen, közintézményekben és nyilvános relációkban. A román nyelvi kodifikációban korábban is volt példa a hatósági (politikai) szabályozásra, a készülő törvény is első szakaszában inkább nyelvhelyességi jellegű, azaz előírja a publikus román nyelvű szövegek helyesírási és nyelvhelyességi hibáinak büntetését, a továbbiakban pedig nyelvvédő törvény általában az idegen nyelvek ellenében. Kötelező módon előírja az ún. közérdekű szövegek román nyelvű megjelenítését is. A 2. szakasz első bekezdése szerint közérdekű szövegnek minősül minden olyan szöveg, amelyet a tömegtájékoztatási eszközök terjesztenek azzal a céllal, hogy a közönség tudomására hozzon bizonyos információkat.

A törvénytervezet tovább éltet egy korábbi diszkriminációs gyakorlatot, amikor a 3. szakasz harmadik bekezdésében így rendelkezik:

“A kereskedelmi jellegű szövegek kiragasztási, kitételi vagy terjesztési díjszabása kizárólag román nyelvű szövegek esetében 100%-os lesz, egy vagy több idegen nyelv használata esetén 125%-os.”

Ha eltekintünk a nyelvi (nyelvhelyességi) norma törvénybefoglalásának abszurditásától és a törvényszöveg egyéb, nyelvészeti szempontból dilettánsnak tekinthető szemléletétől, általában úgy értékelhető, hogy a törvény mindenképpen erősíti a román nyelv kivételezett és minden más nyelv alárendelt státusát, a románon kívül minden más nyelvet az idegen nyelvek közé sorol (a hivatalos nyelv – idegen nyelv oppozíció jelenik itt is meg), a hirdetési díjszabásra vonatkozó idézett előírás pedig diszkriminatív jellegű nemcsak az egyes nyelvekre, hanem a nyelvek beszélőire is.

3. Noha a kétoldalú megállapodások a belső törvényi kereteket és a nemzetközi kötelezettségeket nem lépik túl, szintén erősíthetik vagy gyöngíthetik az egyes nyelvek jogi státusát, hivatkozási alapjuk lehet a jogok igénylésének és a jogok érvényesítésének.

3.1. Románia és Magyarország 1996-ban kötötte meg a tíz éves időtartamra szóló államközi megállapodást, az ún. Alapszerződést. Fontos ebben annak elvi elismerése, hogy a kisebbségek védelme nem belügy, hanem “az emberi jogok nemzetközi védelmének részét képezi”. A 15. szakasz (1) pontja szerint a felek vállalják, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek esetében teljesítik az Európa Tanács Keretegyezményének előírásait, a nemzeti, kulturális és nyelvi kisebbségek jogi védelmét pedig az ENSZ, az EBESZ és az Európa Tanács ilyen vonatkozású dokumentumai szerint fogják biztosítani. A kormányközi megállapodás aláírói a 15. szakasz (2) pontjában megerősítik, hogy a nemzeti, kulturális és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van egyénileg vagy a csoport más tagjaival együtt szabadon kifejezni, megőrizni és fejleszteni etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat. Hasonlóképpen mindkét állam területén a nemzeti kisebbségeknek joguk van saját oktatási, kulturális és vallási intézményrendszert létrehozni és fenntartani.

A 15. szakasz (3) pontja a nemzeti kisebbségek anyanyelvhasználatára vonatkozik. Eszerint a felek tiszteletben tartják a nemzeti kisebbségek nyelvi jogait, lehetővé teszik, hogy az anyanyelvüket a magán- és közéletben, beszélt és írott formában egyaránt szabadon használhassák, biztosítják az anyanyelv elsajátításának feltételeit és az anyanyelvű állami oktatást minden szinten és formában, biztosítják továbbá az anyanyelv használatát a helyi közigazgatási és bírói hatósággal való kapcsolataiban, valamint a helységnevek, utcanevek anyanyelvi formáinak használatát. Feltétel nélkül elismerik a névválasztás és a névhasználat jogát.

Románia a mai napig nem valósította meg ezt a vállalt kötelezettséget, hiszen egyrészt számos törvény a pozitív előírások mellett korlátozó jellegű is, amint azt az eddigiekben láttuk, másrészt a nyelvhasználat szabadsága ténylegesen, a közéletben, és különösen a nyelv írott változatában szórványosan vagy csak erős megszorításokkal érvényesül.

A 15. szakasz (9) pontja szerint Románia és Magyarország távol tartja magát bármilyen asszimilációs célzatú politikától vagy cselekedettől, és védi a nemzeti kisebbségeket az ilyen irányú megnyilvánulásoktól. A kormányközi egyezménynek ez az előírása sem valósult meg teljes mértékben, hiszen – csak egyetlen példát említve – a moldvai csángók jogos követeléseihez való hivatalos viszonyulás (az elemi nyelvi jogok megtagadása) az asszimilációra való törekvésként értelmezhető. Asszimilációs hatása lehet annak is, hogy a hatóság a közigazgatási határok megváltoztatásával, amit a helyi lakosság érdekei ellenében is megtehet, az etnikai arányokat is megváltoztatja. Dicsőszentmártonban például, ahol a szomszédos Csüdőtelkét a városhoz csatolták, ennek következtében csökkent a magyarság aránya: “Így most azzal az indokkal, hogy 20 százalék alá csökkent a magyarság részaránya, nem teszik ki a kétnyelvű helységnévtáblát” (idézi a Krónika című napilap Virág Györgyöt, a Maros megyei önkormányzat elnökét, 2002. szept. 3.).

Hasonlóképpen kötelezettséget vállalt a két fél arra, hogy anyanyelven biztosítja az információhoz való hozzájutást, az információ szabad áramlását, a kommunikációs és a személyes kapcsolatot.

Az Alapszerződésnek két alapvető fogyatékossága van: az egyik, hogy minden jogot kizárólag személyes jogként határoz meg (ilyen összefüggésben is, hogy az identitás kifejezését “egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival együtt” gyakorolják), a másik, hogy a szerződésből eredő kötelezettségek teljesítését a belső jogszabályoktól teszi függővé, tehát ezt az okmányt nem tekinti olyannak, mint amelynek a belső jogszabályok feletti hatálya van. Az is megállapítható, hogy az 1996-tól eltelt időszakban a két fél nem fordított kellő figyelmet a szerződés teljesítésének kölcsönös ellenőrzésére.

3.2. Egy évvel az Alapszerződés előtt, 1995-ben született a magyar Oktatási és Művelődési Minisztérium, valamint a román Oktatási Minisztérium ma is érvényes kormányközi megállapodása. Ennek a megállapodásnak nincs ugyan közvetlen kapcsolata a nyelvi jogokkal, mégis fontos szerepe volt az elmúlt időszakban az anyanyelvű oktatás és a hungarológiai felsőoktatás kereteinek bővítésében, színvonalának emelésében az intézményi és a személyi kapcsolatok bátorításával az oktatásban és a kutatásban, ezeknek a kapcsolatoknak a fejlesztésével. A megállapodásban foglalt olyan fontos előírások azonban, mint a történelemoktatás kölcsönös tartalmi egyeztetése, tankönyvek kölcsönös elfogadása, a tankönyvek írásában, kiadásában való együttműködés, nem valósultak meg, sőt inkább az tapasztalható, hogy a valóságban az ellenkezője történik annak, mint amit a megállapodás tartalmaz. Romániában újjáéledt a magyarországi kiadású tankönyvek és oktatási anyagok használatának tilalma, időszakonként a pedagógusok megfélemlítését célzó hajsza folyik ellenük.

4. Az egyes intézményrendszerek működését külön törvények szabályozzák. Ezek közül kiemelendő az újabb oktatási törvény és közoktatási szabályzat, valamint a közigazgatási törvény.

4.1. Az új, ma is érvényes oktatási törvényt 1995-ben fogadták el, és 1999-ben módosították. A törvény módosításakor 1999-ben a kisebbségi érdekképviselet tagja volt a kormánykoalíciónak. Noha a törvénymódosítás kedvezően érintette a magyar nyelvű (és általában a kisebbségi) oktatást, számos korlátozást és hátrányos megkülönböztetést továbbra sem sikerült megszüntetni. Ez is jelzi, mennyire fontos a jogigény kinyilvánítása és határozott képviselete a jogi kodifikációban, mert például a történelem és a földrajz román nyelven való tanításának elfogadásával az érdekképviselet tett elvi engedményt.

Már az általános alapelveknél találunk olyan szűkítéseket az oktatási célokkal kapcsolatban, amelyek nem felelnek meg a Románia által is aláírt nemzetközi szerződésekben megfogalmazott elvárásoknak. Így a törvény 4. szakaszának 2. bekezdése a következőket írja: „ Az oktatás biztosítja a hazaszeretetnek, a román nép történelmi múltja és hagyományai iránti szeretetnek az ápolását.” Ez kizárólag a román nép és kultúra iránti tiszteletre irányuló cél, és elmarad a más népek és kultúrák iránti tiszteletnek a fejlesztése, amire világos utalás történik Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata 26. cikkének 2. szakaszában és az Az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemről szóló UNESCO egyezményben.A törvény 8. szakasza első bekezdése a következőként határozza meg az oktatás nyelvét:

„ Az oktatást minden fokon román nyelven bonyolítják le. A törvény feltételei között az oktatás a nemzeti kisebbségek nyelvén, valamint világnyelveken is lebonyolítható.”

Ez egyértelműen utal arra, hogy az alapértelmezés szerint a román nyelv az oktatás nyelve. A román nyelven való tanulás lehetősége nincs feltételekhez kötve. A nemzeti kisebbségek nyelvén való tanulás másodlagos, amely kizárólag a törvény feltételei között lehetséges. Ez pedig közvetve azt jelenti, hogy a kisebbségek nyelvén való oktatás esetében lehet korlátozásokat alkalmazni, míg a román nyelv esetében nem. Az államnyelv korlátlan érvényesülése és a kisebbségi nyelvekkel kapcsolatos megszorítások még közvetettebb, még burkoltabb módon a 8. szakasz második bekezdésében is jelen vannak:

“Minden helységben román tannyelvű, és az esetnek megfelelően, a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató tanegységek, osztályok vagy tanulmányi csoportok szervezendők és működnek, vagy az anyanyelvű oktatás az erre lehetőséget nyújtó legközelebbi helységben biztosítandó.”

A törvénynek ez az előírása abszurdnak tekinthető, ha figyelembe vesszük, hogy Erdélyben több olyan helység van, ahol egyetlen román sem él, ám a törvény ezekben a helységekben is kötelezővé teszi a román tannyelvű osztályok létrehozását. Ez a rendelkezés is jól mutatja az államnyelv nyelv és a kisebbségi nyelvek jog szerinti egyenlőtlenségét, a román nyelv kitüntetett szerepét.

A törvény 4. szakaszának 3. bekezdése a román nyelv tanulását és elsajátítását nem jogként, hanem kötelezettségként fogalmazza meg:

„ A román nyelvnek, mint hivatalos államnyelvnek az iskolában való tanulása kötelező minden román állampolgár számára, nemzetiségétől függetlenül”

A román oktatási törvény a diszkriminatív elemeken túl számos korlátozást is tartalmaz. A kisebbségi nyelvi jogok legnyilvánvalóbb korlátozása a törvény 120. szakaszának rendelkezése, amely szerint az általános és középiskolában bizonyos tárgyakat csak román nyelven lehet tanulni, akkor is, ha az adott osztályban az oktatás nyelve valamelyik kisebbségi nyelv. A 120. szakasz 2. bekezdése kimondja: az általános és a középiskolában a Románok történelme és Románia földrajza kizárólag román nyelven tanítható, a román tagozatú osztályoknak készült tanterv és tankönyv szerint. A korlátozó rendelkezés hatásában diszkriminatív: a VIII. osztály végén ugyanis a tanulók a továbbtanulásukat eldöntő záróvizsgán vesznek részt, és ezen a vizsgán a magyar tanulók csak román nyelven vizsgázhatnak a fentebb említett két tantárgy valamelyikéből, miközben a román tanulók anyanyelvükön tehetik le ugyanezt a vizsgát (az államnyelvi alapon megvalósuló “esélyegyenlőség” tipikus esete). Ez nyilvánvalóan hátrányos helyzetet teremt a kisebbségi nyelven tanuló gyerekek számára, és statisztikailag is igazolhatóan rontja továbbtanulási esélyeiket. Minden évben legalább 6-7%-kal marad el az országos átlagtól azoknak a tanulóknak az aránya, akik a magyar oktatási nyelvű iskolák végzetteiként tovább tanulhatnak a középiskolában. Ugyanakkor a két tárgy kötelező román nyelvű oktatása arra utal, hogy bizonyos tantárgyak “nemzetieknek” minősülnek.

A román oktatási törvény szerint az Oktatási Minisztérium által nyilvántartott hivatalos iratok nyelve kizárólag a román (8. szakasz 4. bekezdés), és ezzel korlátozza az anyanyelv írott változatának teljes körű érvényesülését.

4.2. Az Oktatási Minisztérium közoktatásra vonatkozó szabályzata 93. szakasza is megerősíti, hogy a nemzeti kisebbségi tanulóknak joguk van minden szinten és oktatási formában anyanyelvükön tanulni a 84/1995-ös oktatási törvényben megfogalmazott feltételek között. Mivel – ahogy azt fentebb jeleztük – az oktatási törvény erős korlátozásokat, sőt diszkriminatív intézkedéseket tartalmaz, ez a megfogalmazás magyarán annyit jelent, hogy a jogkorlátozásokon belül a nemzeti kisebbségi gyerekek szabadon használhatják anyanyelvüket az oktatásban.

A szabályzat 98. szakasza szerint a magán- és közoktatási egységekben biztosítva van a tanulóknak az a szabadsága, hogy folyóiratokat és kiadványokat szerkesszenek és terjesszenek. Ha ezek a kiadványok olyan részleteket tartalmaznak, amelyek befolyásolják a nemzet biztonságát, a közrendet, az iskola igazgatójának fel kell függeszteni szerkesztésüket és megjelentetésüket. A kérdés csupán az, hogy ezek az iskolai lapok miként befolyásolhatják a nemzetbiztonságot.

4.3. A 2001-ben elfogadott román közigazgatási törvény bizonyos mértékben előrelépést jelent a kisebbségek nyelvi jogai vonatkozásában, hiszen bővíti a kisebbségi nyelvek használatának színterét. A törvény 17. szakasza meghatározza azokat a feltételeket, amelyek közepette a közigazgatásban használható valamely kisebbségi nyelv:

„ Azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a lakosság több mint 20 százaléka nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgár, a helyi közigazgatási hatóságoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban, az Alkotmány, a jelen törvény és a Románia által részes félként aláírt nemzetközi megállapodások előírásainak megfelelően.”

Megjegyzendő, hogy a 20%-os határ nem kis mértékben korlátozó jellegű, hiszen nagyobb városokban emiatt több ezer vagy tízezer kisebbségi beszélő kerülhet hátrányos helyzetbe.

A közigazgatási törvény 90. szakasza szerint a román nyelv a közigazgatás nyelve, és ilyenként korlátlanul használható, a kisebbségi nyelvek csak az említett 20 százalékos feltétel érvényesülésekor tűrhetők meg a közigazgatásban, amelynek minden pozitív látszat ellenére diszkriminatív éle is van a nagyvárosi szórványban élő kisebbségiekre nézve. Arra is van példa, hogy a helyi képviselet paradox módon nem igényli saját nyelvhasználati jogai érvényesítését (pl. a marosvásárhelyi városi tanácsban), és ezzel rontja az ezzel kapcsolatos jogigény hitelét.

Ugyanennek a szakasznak a 4. bekezdése előírja, hogy az ismert 20 százalékos feltétellel a közigazgatási hatóságoknak biztosítaniuk kell a helységek és a fennhatóságuk alatt levő közintézmények nevének, valamint a közérdekű hirdetéseknek az illető kisebbséghez tartozó állampolgárok anyanyelvén való feliratozását. Egyébként az erdélyi nagyvárosok magyar lakosságát azért is sérti a 20%-os arányra való hivatkozás, mert ezek a települések az 1990-et megelőző három évtizedben, az akkori nacionalista hatalom erőszakos betelepítései következtében váltak román többségűvé. Az 1990 utáni időszakban a nemzetiségi összetétel (és a nyelvi környezet!) erőszakos megváltoztatásának gyakori módja az indokolatlanul nagy létszámú rendőri és katonai objektum, illetve ortodox egyházi létesítmények államilag támogatott betelepítése magyar többségű helységekbe, vidékekre.

A 90. szakasz említett 4. bekezdése önmagában pozitív intézkedés volna, ha a következő bekezdés nem szentesítené az államnyelvek és a kisebbségi nyelvek további egyenlőtlenségét:

„ (5) A hivatalos okiratok kötelezően román nyelvek készítendők.”

Ez a bekezdés kizárólagosan fogalmaz, szentesíti a román nyelv kiemelt közigazgatási funkcióját a hivatalos iratok vonatkozásában is. Kétnyelvű hivatalos iratokról nincs említés, lehetőségként fel sem merül.

A közigazgatási törvény kulcsfogalma a helyi autonómia, amelynek értelmezése meglehetősen korlátozott. A helyi autonómia csupán az oszthatatlan egységes nemzeti állam keretén belül érvényesülhet (2. szakasz, 1–2 bekezdés). Erre a szakaszra hivatkozva elutasítható minden olyan kérés, amely a tényleges gazdasági és területi autonómiát szorgalmazza, mivel az nincs pontosan meghatározva, hogy mi az, ami sérti az ország egységes és oszthatatlan nemzeti állam jellegét. A törvény 4. szakasza egyébként egyértelműen kimondja, hogy a helyi autonómia kizárólag adminisztratív és pénzügyi jellegű, és a törvény alapján, illetve a törvény által előírt korlátok között gyakorlandó.

5. 1989 után nem született Romániában névhasználatot szabályozó új törvény. Így jelenleg az 1968-as névtörvény van érvényben. A névtörvény 4. szakasza szerint a román állampolgárok – alapos indoklással – elérhetik család- vagy keresztnevük, esetleg mindkét nevük megváltoztatását. A kisebbségi nyelvek szempontjából a törvény egyik legfontosabb szakasza a 19., amely kimondja, hogy azok a személyek, akiknek a nevét lefordították egy másik nyelvre, vagy egy másik nyelv helyesírása szerint jegyezték be, kérhetik nevüknek„ visszafordítását” , vagy anyanyelvi helyesírása szerinti módosítását. Ezt a mai gyakorlatban a hatóság gyakran úgy értelmezi, hogy elsősorban a névrománosítás megkönnyítésére vonatkozik.

6. Románia zászlójának kitűzésére, a nemzeti himnusz megszólaltatására és Románia címerének használatára vonatkozó szabályzat 6. szakasza szerint Románia területén más államok nemzeti lobogója csak Románia zászlójával együtt tűzhető ki, és csakis hivatalos épületekre nemzetközi jellegű rendezvényeken, a 16. szakasz szerint pedig más államok himnusza kizárólag nemzetközi jellegű hivatalos látogatások, ünnepségek és szertartások alkalmával hangozhat el. Mindkét előírás sérti a nemzeti kisebbségek kulturális jogkörét, hiszen korlátozza nemzeti önazonosságuk kifejezését. Az előírás kategorikus jellege enyhült bizonyos mértékben annak a 2001-es törvénymódosító kormányrendeletnek köszönhetően, amely a szabályzat 23. szakaszát a következőkkel egészíti ki: „ Az országos szintű szervezetekbe, szövetségekbe, egyesületekbe szerveződő nemzeti kisebbségek rendezvényeiken használhatják saját jelképeiket.”

7. Pozitív törvényhozási eseményként értékelhetjük a diszkrimináció megelőzésére és büntetésére vonatkozó törvény elfogadását. A 2002. január 16-án megszavazott diszkrimináció-ellenes törvény első szakasza kimondja, hogy Romániában mint demokratikus jogállamban az ember méltósága, a polgári szabadságjogok, valamint a személyiség szabad kibontakoztatása a legfőbb értéket jelenti és ilyenként a törvények által garantált.

A törvény első szakasza kimondja: „ A polgárok közötti egyenlőség, az előjogok és diszkrimináció kizárása (...) garantált ...” Ez az utalás a pozitív diszkrimináció tiltásaként is értelmezhető lenne, ha a 2. szakasz 4. bekezdése nem mondaná ki, hogy a hatóságok és a jogi személyek olyan intézkedései, amelyek egy személy, csoport vagy közösség természetes fejlődése, tényleges egyenlősége érdekében történnek, valamint azok a kedvező lépések, amelyek a hátrányos helyzetben levő csoportok védelmét szolgálják, nem számítanak diszkriminatív intézkedéseknek.

A törvény első szakaszának (2) bekezdése előírja, hogy bármiféle diszkrimináció tiltott a következő jogok érvényesítésében: az egyenlő bánásmód az igazságszolgáltatásban, a testi épség védelmének joga, általában a politikai és polgári jogok vonatkozásában (a közéletben való szereplés, a szabad helyváltoztatás joga, a román honpolgárságról való lemondás és a honpolgárság visszaigénylésének joga, a tulajdonjog, a szabad gondolkodás, a lelkiismereti szabadság, a szólásszabadság és a szabad társulás joga), a gazdasági, társadalmi és kulturális jogok tekintetében (a munkához való jog, a szakszervet-alakítás és a szakszervezethez való csatlakozás joga, lakáshoz, egészséggondozáshoz és oktatáshoz való jog, kulturális és sport rendezvényeken egyenlő feltételek közötti szereplés joga).

A 2. szakasz (1) bekezdése meghatározza a diszkrimináció fogalmát: “Jelen törvényben diszkriminációnak számít bármilyen megkülönböztetés, kizárás, korlátozás vagy előnyben részesítés faji, nemzetiségi, etnikai, nyelvi, vallási, társadalmi hovatartozás, nemi és nemi vonzalom, valamint valamely hátrányos csoportba való tartozás alapján vagy bármely más kritérium alapján, amelynek az a célja vagy hatása, hogy korlátozza vagy eltörölje a törvény által elismert emberi jogok és a szabadságjogok egyenlő feltételek közötti gyakorlását a politika, a gazdaság, a társadalom, a kultúra és a közélet valamennyi területén.”

A 2. szakasz (2) bekezdése meghatározza, hogy mi számít diszkriminatív cselekedetnek:

„ Bármilyen aktív vagy passzív viselkedés, amely hatásában alaptalanul előnyben részesít vagy hátrányos helyzetbe hoz, vagy pedig igazságtalan vagy megalázó bánásmódban részesít egy személyt, csoportot vagy közösséget más személy, csoport vagy közösség vonatkozásában, jelen törvény értelmében szabálysértési felelősséget von maga után, ha a az adott cselekedet nem tartozik a bűncselekmény körébe.” Fontos a nemzeti kisebbségek vonatkozásában, hogy ez a rendelkezés nem csupán személyek vonatkozásában tiltja a diszkriminációt, hanem csoportok, közösségek szintjén is. Ilyen módon közvetve elismeri a közösségi jogokat is, ami a román törvénykezésben a nemzeti kisebbségek vonatkozásában nem érvényesül.

A törvény 7. szakasza kimondja, hogy a fentebb említett jogok érvényesítése elleni cselekedet kihágásnak, törvénysértésnek számít, és a törvény ilyenként bünteti.

A 16. szakasz első bekezdése szerint szabálysértésnek számít minden olyan cselekedet, amely fenyegetés, kényszerítés, az erőszak vagy az asszimiláció bármilyen eszközével, személyek elköltöztetésével, áttelepítésével az etnikai, faji vagy társadalmi szerkezet megváltoztatására törekszik.

A törvény 19. szakasza pedig határozottan fellép a nyilvános nacionalista-soviniszta diskurzus ellen:

“Amennyiben nem esik a büntetőtörvény hatálya alá, a jelen rendeletnek megfelelően kihágást képez bármely nyilvános nacionalista-sovén jellegű, faji vagy nemzeti gyűlöletre bujtó vagy olyan magatartás, amelynek célja valamely személy, valamely személycsoport vagy közösség méltóságának megsértése, vagy ellene megfélemlítő, ellenséges, lealacsonyító, megalázó vagy sértő légkör keltése valamely fajhoz, nemzetiséghez, etnikumhoz, vallásfelekezethez, társadalmi kategóriához vagy hátrányos kategóriához tartozásával illetve meggyőződéseivel, nemével vagy nemi orientáltságával kapcsolatban.”

A törvény 23. szakasza előírja, hogy a törvény közzétételétől számított 60 napon belül létre kell hozni a Diszkriminációellenes Országos Tanácsot (Consiliul Naţional pentru Combaterea Discriminării). A törvénynek ez a rendelkezése nem valósult meg, hiszen a törvény januárban jelent meg, és csak júliusban jött szóba kormánykörökben a tanács tényleges megalakítása. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségtől származó legfrissebb (augusztusi) értesüléseink szerint a több mint harminc tagot számláló Diszkriminációellenes Országos Tanácsnak egyetlenegy tagja lesz magyar, ami azt jelenti, hogy a magyarok nincsenek arányosan képviselve, vagyis diszkrimináció történt már abban a politikai döntésben, amely a Tanács összetételét meghatározta. Ennél súlyosabb aggályok merülnek föl e Tanács tényleges és hatékony működésével kapcsolatban amiatt, hogy ez nem egy független civil, szakmai vagy jogi testület, hanem a Tájékoztatási Minisztériumnak (tulajdonképpen a kormány propagandahivatalának) alárendelt testület, mint maga a kisebbségi államtitkárság is. Jellemző egyébként, hogy a Tanács elnökének első nyilatkozata arról szólt, hogy Romániában nincsen semmilyen jellegű diszkrimináció. Mindez arról tanúskodik, hogy a jogalkotónak már eleve inkább propagandisztikus céljai voltak, a törvény maga európai integrációs igényeknek tesz eleget, tehát inkább a valós diszkriminatív esetek leplezését fogja szolgálni, mint azok feltárását, illetve szankcionálását.

Bár a törvény részleteiben és egészében védi a nemzeti kisebbségeket és más hátrányos helyzetben levő társadalmi csoportokat, ellentétben áll más olyan törvényekkel, amelyek – mint jeleztük – diszkriminatív előírásokat tartalmaznak, és amelyeknek érvényességét nem szünteti meg ez a törvény. Ez a törvény a nyilvánosság és a közélet diszkriminatív jelenségeit, megnyilvánulásait tiltja és bünteti, nem érinti viszont más fontos törvények (pl. az oktatási törvény), a jogrendszer és az igazságszolgáltatás diszkriminatív elemeit vagy akár a hatóság diszkriminatív intézkedéseit. Jellemző, hogy a mostanában elkezdődött alkotmánymódosítási tárgyalásokon a politikai pártok többsége ellenzi a diszkriminációellenes törvénnyel összhangban levő esélyegyenlőség alkotmányos biztosítását.

8. A jelenlegi kormány beiktatásakor, 2000 decemberében kiadott kormányprogram 15. fejezete az interetnikus kapcsolatokra vonatkozik. Ebben a kormány vállalja, hogy a nemzeti kisebbségek ügyét az integrációs törekvések szellemében fogja kezelni. E dokumentum szerint Románia kormánya nemcsak a kisebbségi és nyelvi jogok maradéktalan érvényesülését vállalja, hanem a folyamatos dialógust is a nemzeti kisebbségek képviselőivel. A kormányhatározat ígéri, hogy a kormány lépéseket tesz a kulturális sokféleség fejlesztéséért, mégpedig abból a célból, hogy kizárja az olyan szélsőséges irányzatok megjelenését, amelyek intoleráns jellegűek és etnikumközi gyűlöletet szítanak. A kormányhatározatnak ez a pontja továbbra is csak ígéret, hiszen nem történtek határozott lépések a kulturális sokféleség, a multikulturalitás értékként való elfogadtatására, a szélsőséges Nagy Románia Párt pedig kiadványaiban zavartalanul folytatja soviniszta, xenofób, zsidó- és magyarellenes propagandáját.

Szintén a mostani kormány tevékenységét érinti az a kormányzati szövetséget megalapozó protokollum, amely a kormányzó párt (Szociáldemokrata Párt) és az RMDSZ között jött létre. A két párt 2002-es évi együttműködésének részleteit szabályzó dokumentum időhatárokhoz kötött konkrét politikai lépéseket ír elő. A dokumentum 9. pontja szerint többek között vállalja a két párt, hogy 2002. június 30-ig megtörténik a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálása, de ez nem valósult meg a vállalt határidőig. A protokollum szerint a diszkriminációellenes törvény intézményes kerete a lehető legrövidebb időn belül létrejön, és az intézmény vezetőségében helyet kapnak a magyar kisebbség képviselői is. Amint fentebb utaltunk rá, ez a rendelkezés sem valósult meg maradéktalanul. A megállapodás szerint a román nyelvtörvény olyan formában kerül parlamenti elfogadásra, hogy az egyidejűleg a kisebbségi nyelveket is védelmezze. A román parlament nem fogadta még el a törvényt, de a törvénytervezetben szerepelnek olyan előírások, amelyek hátrányos helyzetbe hozzák a kisebbségi nyelvek közéleti használatát.

A protokollum 4. pontjában szerepel az közös vállalás, hogy az RMDSZ és a kormánypárt lépéseket fog tenni azért, hogy tiszteletben tartsák és alkalmazzák a közigazgatási törvény 38. szakaszának azon előírását, amely határozottan kimondja, hogy az utcák és közterek névadása a helyi tanács hatáskörébe tartozik. Erre a kitételre azért volt szükség, mert ilyen vonatkozásban visszaélések történtek a közigazgatási törvény hatályba lépése után is. A két párt itt tulajdonképpen abban egyezik meg, hogy egy hatályos törvény valamely előírását az illetékes szervek ténylegesen alkalmazni fogják, ami egy autentikus jogállamban fölösleges aktus volna, és ez ugyanakkor implicit módon azt is jelzi, hogy a közigazgatási egységek szintjén nem alkalmazzák következetesen és teljes mértékben a közigazgatási törvényt. Ez is alátámasztja azt a megállapításunkat, hogy Romániában a törvények helyi szintű alkalmazása általában akadályokba ütközik, ha az a kisebbségi közösségek szempontjából kedvező volna.

9. Általánosan elmondható, hogy Romániában a törvények hatálya gyenge, a törvény alkalmazásával gyakran gondok vannak, hiszen jelenleg Románia a bizonyos kisebbségi jogokat megtagadó, rejtett módon asszimilációs politikát követő nemzetállam és a jogállamiság között ingadozik. A törvény és a törvény alkalmazása közötti szakadék a nemzetközi törvényekre és a belső jogszabályozásra egyaránt érvényes.

A kilencvenes évek első felében nyilvánvaló jelek utaltak arra, hogy a román politikai osztály többsége leplezett szembenállást tanúsít a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályaival szemben. Jellemző példa erre a magatartásra nézve az, hogy Ion Iliescu államelnöki minőségében jelentette ki ebben az időszakban, hogy nem ismeri el az Európa Tanács 1201-es számú ajánlásának kötelező jellegét Romániára nézve.

Mindezek mellett kimutatható a nemzetközi törvényeknek egy hallgatólagos romániai értelmezése, amely „ a nemzetközileg elismert és egyezményekkel garantált jogok korlátjait és a kivételeket hangsúlyozza, és a szerződések nem egy rendelkezésének általános, tágan értelmezhető jellegét következetesen a jogok beszűkítésére használja fel” . Gyakran maguk a nemzetközi alapokmányok kínálnak erre lehetőséget, amikor a kisebbségi jogok érvényesítését olyan feltételekhez kötik, amelyeknek értelmezése nem egyértelmű. Jó példa erre a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, amely számos esetben a rendelkezés súlyát csökkentő, önkényesen is értelmezhető feltételeket is megfogalmaz, mint például: „ amennyire lehetséges” , „ adott esetben” , „ ahol szükséges” , „ a tanulók elégségesnek ítélt számban óhajtják”, „ a kisebbségi beszélők száma szükségessé teszi” stb.

A joggyakorlat azt mutatja, hogy Románia kifele elismeri az emberi és kisebbségi jogot, ígéri a nemzetközi megállapodásoknak gyakorlatba ültetését, de a befelé irányuló intézkedések gyakran arra utalnak, hogy a végrehajtó szervek nem mindig tartják szem előtt a nemzetközi dokumentumokban vállalt kötelezettségeket, hiszen „ a szerződések értelmezésének általános szabályai fölött a nemzeti etatizmus politikai doktrínája dominál” . Ezt jól mutatják az említett román törvények korlátozó diszkriminációs vonatkozásai, valamint a törvények alkalmazásnak módjai a mindennapi gyakorlatban. Jellemző az a kodifikációs gyakorlat is, hogy az egyes törvények egyértelmű, kedvező előírásait a végrehajtási utasítások hatástalanítják, így a törvény külső megítélése kedvező, belső hatása pedig nincs, vagy éppen kedvezőtlen.

10. A hivatalos nyelvhasználat színterein túl a jogi előírásoknál fontosabb szerepe van a közéleti vagy a nyilvános nyelvhasználatban a hagyománynak és a nyelvismeretnek. A romániai magyarságnak hozzávetőleg a fele él olyan nyelvi környezetben, amely az adott településen vagy akár a kisebb vagy nagyobb régióban többségében anyanyelvi. Többségében magyar nyelvi régióként legjelentősebb a Székelyföld. Az ilyen jellegű területeken és településeken nyelvileg élesen elkülönül (vagy éppen elszigetelődik) a helyi állami hatóság (prefektúra, rendőrség, katonaság, bíróság), amely mindenütt román többségű vagy egy gyarmati rendszerhez hasonlóan kizárólag román, nem ismeri, vagy ha ismeri, a hivatalban nem használja a helyi lakosság nyelvét. (Néhány adat pl. az államhatalom helyi képviseletében működő prefektúrák közigazgatási bizottságainak etnikai összetételéről 2001-ből: Kovászna megyében, ahol a magyar többség 75%-os, az említett államigazgatósági hatóság tagjai közül 25 román, 13 magyar, 1 német, Hargita megyében: 24 román alkalmazottra 9 magyar jut. A román többségű Szilágy megyében a magyarok aránya 25%, az említett bizottságban 35 román és 2 magyar alkalmazott dolgozik.) A közigazgatási törvény legújabb változatában előírja ugyan, hogy azokon a településeken, ahol a lakosság több mint 20%-a más nyelvű, a hatóságnak a helyi lakosság nyelvét ismerő hivatalnokot, rendőrt (is) kell alkalmaznia, de ez az előírás egyelőre az elvi követelmény szintjén áll, a gyakorlatban nem érvényesül. (Ezekben a napokban, 2002. augusztusában ír arról a sajtó, hogy néhol a Székelyföldön intenzív magyar nyelvtanulásra kötelezték a rendőröket.) Falusi környezetben arra is van példa, hogy a hatóság helyi képviselője beházasodik a helyi közösségbe, megtanulja és használja annak nyelvét. Az olyan környezetben, ahol a hatóság fölénye nyelvi gőgben is megnyilvánul, a helyi nyelvről tudni nem akaró hatóság és az államnyelvet (tökéletesen) nem ismerő helybeliek között gyakorlatilag állandó a kommunikációs feszültség.

A regionális közigazgatási központokban még erősebb ez az elhatárolódás. Vannak szélsőséges példák, mint Kolozsvár, ahol a központi államhatalmat képviselő hatóság tehetetlenséget színlelve elnézi, az autonómia sajátos megnyilvánulásaként értelmezi a helyi önkormányzat vezetőjének, a polgármesternek minden jogi előírással dacoló ellenállását, naponként ismétlődő provokációját. Ez a magatartás az államnyelvre, a hivatalos nyelvre a helyi értelmezés szerint mint egyedüli publikus nyelvre való hivatkozással a magyar nyelv teljes tagadásától vagy tiltásától a törvény által biztosított nyelvhasználati jogok el nem ismeréséig terjed. Közismertek az olyan példák, mint hogy a házasságkötéskor anyanyelven kimondott “igen” a házasságkötés érvénytelenítését vonta maga után, hogy az anyanyelven beadott folyamodványokat, kérelmeket figyelemre sem méltatják. Vannak tehát megyei központok, ahol a helyi autonómia főként ebben a vonatkozásban, a kisebbségi nyelvi és egyéb jogok megtagadásában nyilvánul meg.

Szórványterületen a nyelvi jogok elsősorban azért nem érvényesülnek, mert a magyar lakosság kétnyelvű, sőt ebben a kétnyelvűségben az államnyelv dominál, így nincs is meg a határozott igény a jogok érvényesítésére (Arad, Brassó, Nagybánya, Vajdahunyad).

A magyar többségű régiók helyi közigazgatási központjaiban ennél jóval kedvezőbb a helyzet: könnyebben érvényesíthetők a jogok, sőt a többség akár hallgatólagos elvárása a hatóságot is jobb belátásra bírja. De itt is nagy a különbség az állami hatóság és az önkormányzat magatartása között: a hatóság az állam egynyelvű eszményét képviseli, még ha el is ismer bizonyos jogokat, az önkormányzat pedig a helyi lakosságot, azt, ami a nyelvhasználatban a helyi hagyomány szerint természetes. Jellemző példája ennek Csíkszereda: “Amíg az önkormányzati hatáskörű hivataloknál kétnyelvű a feliratozás, néhán minisztériumi alárendeltségű intézménynél még mindig csak egy nyelven van feltüntetve a megnevezés, így például a megyei és városi rendőr-felügyelőségen, a munkaerő-elhelyező vagy a katonai központnál még nincsenek magyar feliratok” (Krónika 2002. március 2–3.).

A jogok érvényesítése azokon a határterületeken, ill. ezek közigazgatási központjaiban ütközik a legtöbb akadályba, ahol viszonylag kiegyensúlyozottak a demográfiai arányok (Marosvásárhely), vagy ahol az etnikai arányok közelmúltban végbement kedvezőtlen változása ellenére nagyon erősek a magyar műveltség hagyományai (Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Zilah). A közigazgatási törvény előírásai ellenére továbbra sem szünetel a táblaháború: a magyar többségű vidékek és a szórványterületek határán nem minden önkormányzat tesz eleget törvényi kötelezettségének (pl. Segesváron, Marosludason, Radnóton, Kolozsváron és kisebb településeken sem), máshol még mindig előfordul a kétnyelvű táblák erőszakos eltávolítása, megrongálása, sőt a Székelyföldön is van példa rá, hogy megrongálják vagy megfordítják a kétnyelvű helységnévtáblákat. (A törvény 2001 májusában lépett hatályba, 2001. december 7-én jelent meg a végrehajtási utasítása, a gyakorlatba ültetés végső határideje 2002. március 7-e volt.)

A magyar helységnevek kodifikációjában, a hivatalos helységnévjegyzék összeállításában az előző kormányzati ciklus idején az akkori kisebbségi minisztérium felkérésére magyar nyelvészek is részt vettek. Ennek a jegyzéknek a véglegesítése aztán később történt meg a román akadémia keretében. Noha a magyar szakértővel nem rendelkező bukaresti akadémia szakmai illetékessége megkérdőjelezhető egy, a magyar nyelvet és nyelvhasználatot érintő kodifikációs műveletben, maga a művelet elfogadható eredménnyel zárult, és nem került sor olyasmire, amit sajtóbeli viták szerint a román közvélemény egy része elvárt, hogy ti. a hagyományos magyar nevek helyett a jelenlegi román helységnevek “fordításait” tegyék hivatalossá.

A formális vagy éppen protokollárisan előírt helyzetekben a fontos állami vagy önkormányzati funkciót betöltő személyek kizárólag a román nyelvet használják. Szimbolikus gesztusként sem fordul elő ennek az ellenkezője: az, hogy a román hivatalos személy szólaljon meg a helyi kisebbség nyelvén. Egyébként magyar többségű településeken és vidékeken jelentős eltérés tapasztalható az anyanyelvhasználat vonatkozásában az államigazgatási és az önkormányzati szféra között. Az önkormányzat működésében természetes az anyanyelvhasználat és annak fokozatos kiterjesztése, bátorítása, az államigazgatásban ezzel szemben általában részben lojalitásként és hazafiságként értelmezik a hivatalos államnyelv használatát, illetve nemzeti sérelemként értelmezik, ha a helyi lakosság nyelvének ismerete feltételként jelenik meg valamely hivatali státus betöltésekor. Részben ezzel függ össze a civilszervezetek határozott etnikai és nyelvi elkülönülése, az elkülönülő szférákon belül pedig az egyik vagy másik nyelv kizárólagos használata. Ezen a szinten még az állami művelődési intézményekben is többnyire az a gyakorlat, hogy pl. a rendezvények nyomtatott programja kizárólag egyik vagy másik nyelven jelenik meg. Azokban a civil szervezetekben, amelyekben nincs etnikai elkülönülés, szintén az államnyelv kizárólagos használata tapasztalható a kisebbségi kétnyelvűség jellegzetes aszimmetriája miatt (a kisebbségiek mind kétnyelvűek, a többségiek pedig egynyelvűek).

A közigazgatási törvényben biztosított nyelvhasználati jogok érvényesítésének vannak más természetű akadályai is. A sepsiszentgyörgyi városi tanácsban a kisebbségben levő románok például sértőnek tekintették a szinkrontolmácsolás bevezetését, Marosvásárhelyen, ahol az arányok kiegyenlítettek, és a jelek szerint egészen más a magyarok attitűdje, a román képviselők támogatták a szinkrontolmácsolást, és a magyarok gondolták úgy, hogy fölösleges. A Szeben megyei Medgyesen, ahol a németek 2, a magyarok 12 százalékot képviselnek, a háromnyelvű helységnévtábla ügyében a Német Demokrata Fórum nem támogatta a város magyar megnevezésének feltüntetését, inkább a németről is lemondott volna, csak hogy ne okozzon ezzel feszültséget. Hónapokig tartó vita után az önkormányzat végül kedvező döntést hozott ebben az ügyben (Krónika 2002. augusztus 1.).

Az önkormányzatok kétnyelvű feliratokkal kapcsolatos negatív magatartását az is erősíti – akár a törvény ellenében is –, hogy maguk mögött érzik a kormány hallgatólagos támogatását. A kormány attitűdjére jellemző az, ami Élesden történt. Mivel az 1992-es népszámlálás idején a város 24,55%-a magyar volt, a helyi – román többségű – önkormányzat minden ellenkezés nélkül eleget tett a törvény előírásainak, és kitették a kétnyelvű feliratokat. A 2002-es népszámlálás előzetes eredményei alapján kiderült, hogy az élesdi magyarok számaránya időközben 20% alá esett. Az önkormányat ekkor határozatot hozott a kétnyelvű feliratok megtartása mellett, hiszen azok nemcsak hogy nem ártanak senkinek, de leszerelésük többe is kerül, mint ha otthagyják őket. Mire a Bihar megyei prefektus, a kormány képviselője nyomban felszólította az önkormányzatot, hogy tárgyalják újra ezt a döntésüket, mert ezzel – úgymond – megszegik a törvényt. Pedig a törvény csak annyit mond, hogy 20% fölötti arány esetén ezeket a rendelkezéseket kötelezően alkalmazni kell, azt azonban nem tiltja, hogy ahol van rá jóakarat, ott 20% alatt is alkalmazhassák őket.

A többségiek személyes ellenkezésén túl mindenütt megnehezíti az anyanyelv hivatali használatát az a körülmény, hogy a kisebbségi nyelvváltozatból gyakorlatilag hiányzik a hivatali nyelvváltozat, annak terminológiája, szövegtípusai, sajátos stiláris jegyei. Különösen a hivatali nyelv írott változata okoz gondot a magyarul egyébként jól beszélő hivatalnokoknak is: jegyzőkönyvek, határozatok megfogalmazása, típusnyomtatványok összeállítása, a hivatali levelezés stb. Ezen a feltűnő hiányon próbál segíteni a nyelvi tervezés a nemrég megjelentetett kétnyelvű közigazgatási szótárral, típusnyomtatványok elkészítésével, folyamatos szaknyelvi konzultációval.

Az oktatásban általánosan azok a korlátozások érvényesülnek, amelyek az oktatási törvényből fakadnak, és jórészt ezek a korlátozások eredményezik a hátrányos megkülönböztetést, az esélyegyenlőtlenséget, a kevésbé sikeres iskolai előmenetelt, a szocializációs hátrányokat. Az oktatás jogi szabályozásából és gyakorlatából világosan kitűnik, hogy – mint az előbbiekben már jeleztük – az azonos jogokat, az azonos esélyeket az állami hatóság, mint minden nemzetállamban, az államnyelv alapján képzeli el, és ez már mindent meghatározó diszkriminációs elemmé válik, amely a kisebbségi szülők és tanulók (néha még a pedagógusok) attitűdjét is kedvezőtlenül befolyásolja. Az oktatási törvényből fakad az, hogy tiszta anyanyelvi oktatás nincs, az anyanyelvi oktatás többé-kevésbé mindenütt kétnyelvű oktatás: a román nyelv és irodalom, valamint az ún. “nemzeti” tárgyak, a földrajz és a történelem oktatásán kívül főként az ún. tagozatos iskolákban (ahol egy intézmény keretében működik román és magyar tagozat) az alkalmazott pedagógusok nyelvtudása dönti el, hogy milyen az oktatási nyelve az olyan tanóráknak, mint a testnevelés, a zene vagy valamely idegen nyelv.

Ismeretesek azok a hamis, szakmaiaknak álcázott érvek, amelyek alapján kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar identitását, ennek a csoportnak a jogát az anyanyelvi oktatáshoz, és még a magánoktatásra vonatkozó kezdeményezéseket is tiltják, akadályozzák.

A többségi és a kisebbségi nyelv kölcsönös oktatásának, tanulásának végletes aszimmetriáját mutatja az is, hogy a román nyelv oktatása és ismerete mindenütt kötelező a kisebbségiek számára, a magyar nyelv oktatását viszont sehol nem ajánlják, nem támogatják, gyakorlatilag nem engedélyezik a román anyanyelvű tanulók számára. A magyart mint idegen nyelvet, mint környezeti nyelvet csak a hivatalos (állami) oktatás keretein kívül lehet oktatni, tanulni. Az akadály tehát elsősorban maga a hatóság, aztán a hamis sztereotípiák a magyarral kapcsolatban. Ennek ellenére érezhetően nő a magyar nyelv presztízse, vonzása, a magyarul tanulók száma, a magyar kultúra egészének hatása (az Erdélyben mindenütt elérhető televíziós adásoknak is köszönhetően is).

Egy korábbi időszakban az anyanyelvi oktatás nem terjedt ki az alsóbb szintű szakoktatásra, sem az ún. posztliceális szakoktatásra, a szakközépiskolák (szaklíceumok) igazi szakképzést nem nyújtottak, az elérhető szakmák tekintetében pedig a rendszer szelektív módon marginalizálta a magyar fiatalokat. A magyar oktatási nyelvű szaklíceumok többsége ipari munkára készített föl, nem volt közöttük egészségügyi, pénzügyi vagy ehhez hasonló. Csak a Székelyföldön sikerült megőrizni a szakoktatás folyamatosságát, és az új oktatási törvény engedményei folytán a szakoktatás átfogóbb kereteit is itt sikerült újra megteremteni a kilencvenes évek 2. felében.

Ebben az időszakban viszont az volt a tapasztalat, és erről a sajtó is beszámolt, hogy szórványterületen a megváltozott szülői attitűd következtében nem voltak jelentkezők a magyar oktatási nyelvű szakiskolai osztályokba (Kolozsváron például). A két székely megyében pedig bizonyos szakmákban a szaktanárok (magyar anyanyelvű mérnökök és mesterek) megtagadták a szaktárgyak anyanyelvi oktatását arra hivatkozva, hogy mivel szakképesítésüket román nyelven szerezték, nem ismerik a magyar szaknyelvet. Ezt csak tetézi az a gond, hogy nem készültek a szaktárgyaknak megfelelő tankönyvek sem, sem szaknyelvi szótárak, az anyaországi tankönyvek behozatalára tett kezdeményezések pedig elakadtak a román oktatási minisztériumban.

Az anyanyelvű oktatásban általános gond egyébként a pedagógusok anyanyelvi tudásának szintje és jellege. A szaktanárok nagy többsége román nyelven végezte egyetemi tanulmányait, szórványterületen még az óvónők, tanítónők körében is vannak olyanok, akik nem anyanyelvükön tanultak. A nyelvhasználat beszélt és írott változatának követelményeivel, a helyesírással, nyelvhelyességgel nincsenek tisztában, a magyar szakterminológiát nem ismerik, így tanulóik anyanyelvi képzése a magyar nyelv és irodalom tanórákra korlátozódik. Az oktatás nyelvi gondjait csak fokozza a gyenge tankönyvi ellátottság, a magyarországi tankönyvek elleni hatósági bizalmatlanság és hajsza, noha a két ország szakminisztériumai közötti megállapodásban szerepel a tartalmilag “érzékenyebb” tankönyvek kölcsönös elemzése és más tankönyvek (pl. természettudományi, szaktárgyi, anyanyelvi) kölcsönös cseréje, közös tankönyvkiadás. Ezt az adminisztratív és jogi lehetőséget az alapszerződés biztosítékai ellenére sem valósították meg.

A tanórán kívül a pedagógusok nyelvhasználatát az iskola munkaközösségének nyelvi összetétele határozza meg: ahol dominánsan magyar a munkaközösség, ott a nyelvhasználat is magyar, ahol vegyes vagy éppen dominánsan román, ott pedig román. A tanulók nyelvválasztása is ennek megfelelően alakul.

A középiskolai tanulók egy részének nyelvhasználatát és nyelvválasztását jelentős mértékben befolyásolja az, hogy a sportegyesületek, a versenyport felkészítő központjai gyakorlatilag kizárólag a román nyelvet használják. Ennek a következménye, hogy az országosan ismert magyar származású élsportolók jelentős része nyelvhasználatában a román nyelv dominál (vagy éppen kizárólagos).

Az egyházak nyelvhasználata nem a jogi szabályozást követi, hanem az egyes egyházak hagyományát, belső szabályozását, az illető egyház etnikus vagy nemzeti jellegének megfelelően. Ritkán történik meg, pl. az “idegen” himnuszok éneklésének jogi korlátozásakor vagy az egyházi oktatásba való hatósági beavatkozáskor, hogy az állami szabályozás szembekerül az egyházi (kisebbségi) nyelvhasználat hagyományával és igényével. A kisebbségi nyelvhasználat funkcionális szűkülésével egyre fontosabbá válik a vallásgyakorlás anyanyelvűsége. Az istentisztelet, az anyanyelvű liturgia az anyanyelv használatának közös, nyilvános, ünnepi alkalma. Az az emelkedett nyelvváltozat, amelyet ilyenkor használnak, a nyelvi minta szerepét is betölti, bátorítja a beszélőket a nyelv állandó használatára, erősíti az anyanyelv presztízsét.

A többség kisebbség viszonyában a felekezeti elkülönülés általában határozott nyelvi elkülönüléssel jár együtt Romániában, és ez Erdélyben többé-kevésbé a római katolikus/ortodox oppozícióra is érvényes. Emiatt a hitélet nyelvének különleges szerepe van az identitásban, a nyelv és a nyelvhasználat szimbolikus szerepet is betölt ilyen értelemben.

Az ortodoxia államegyház jellegét éppen román nyelvűsége, számbeli fölénye és az államhatalommal való összefonódása biztosítja, ilyen értelemben a román nacionalizmus egyik fő támasza. Nemzeti, illetve államvallás jellegét a készülő egyházi törvényben is szentesíteni szándékoznak. Az 1992-es népszámláláskor regisztrált mintegy harmincezer ortodox vallású magyar vallása gyakorlásában szintén a többséghez igazodik. Az ortodox egyház erdélyi terjeszkedése állami segédlettel, a nacionalizmus jegyében folyik minden más egyház ellenében: a görög katolikus egyház beolvasztási (vagy kiszorítási) kísérletével, a neoprotestáns egyházak diszkriminációjával, az etnikus egyházak híveinek asszimilációjával. Legújabban az erdélyi katolicizmus központjában, Csíkszeredában létesült ortodox püspökség, magyar településeken épülnek ortodox kolostorok, a kormány preferenciálisan nyújt költségvetési támogatást ehhez a missziós terjeszkedéshez. A magyar közösségek felügyeletében, a román nemzeti érdekek képviseletében az egyház az 1990 előtti államhatalmi szervek szerepét (részben ingatlanait) is átvette a Székelyföldön. Az 1990 utáni időszakban általában is megfigyelhető a mindenkori kormánynak az a taktikája, hogy az európai megítélés szerint elfogadhatatlan, nacionalista jellegű „ piszkos munkát” az egyházakra hagyja, ebben támogatja is őket, azok pedig hajlandók ebben részt venni (Pl. a katolikus egyház Moldvában, az ortodox egyház Erdélyben). Aztán ha külső bírálat éri az országot az asszimilációs törekvések miatt, akkor a kormány képviselői mossák kezüket, hogy ők abba nem szólhatnak bele, ami az egyházak életében történik.

A protestáns egyházak etnikus jellege hivatalos magyar nyelvűségükben nyilvánul meg, valamint abban, hogy a reformátusok 95, az unitáriusok 96 százaléka magyar. Ezek az egyházak Erdélyhez kötődnek, az unitárius vallásnak a szülőföldje is Erdély. Ennek ellenére a szórványok kétnyelvűségében és folyamatos asszimilációjában az egyháznak a nyelvhasználattal kapcsolatos döntései nem mindig egyértelműek és következetesek. Emiatt a gyakorlatban a kétnyelvűség megjelenik a templomi liturgiában, és nem ritka a fiatalok román nyelvű vallásoktatása és konfirmációja sem. Ez a kompromisszum az egyház védekező stratégiájához tartozik, amely az etnikus jelleg feladásával megpróbálja megőrizni azokat a híveket is, akik nyelvet váltottak. Mind protestáns, mind katolikus közösségekben előfordul, hogy az egész közösségre kiterjedő nyelvcserét követően a magyar nyelv ritualizált szövegek (imák, zsoltárok stb.) reliktumnyelveként szakralizálódik, mindennapi nyelvként átadja a helyét a románnak, szakrális használatban viszont megőrződik.

Kisebbségi nyelvhasználat és államnyelv viszonyában a (római és görög) katolikus egyháznak mint világegyháznak kevésbé határozott a kötődése. A két rokon egyház eltérő etnikai jellegét mutatja mégis, hogy a római katolikusok 57 százaléka magyar, 32 százaléka román, a görög katolikusoknak pedig 86 százaléka román, és mindössze 10 százaléka magyar. Maga az egyház a II. Vatikáni Zsinat határozataiban elismerte ugyan az anyanyelv liturgikus használatának fontosságát, Erdélyben pedig karizmatikus vezetői révén a katolikus egyház mintegy magyar népegyházzá vált, több évszázados mulasztását mégsem pótolhatta az egyik leghűségesebb népcsoport, a moldvai magyarok esetében. A 16. századtól magukra hagyott moldvai magyarok mindaddig megtarthatták nyelvüket, identitásukat, amíg a román nemzetállam keretében az egyház helyi képviselői is, a többnyire neofita papok a hivatalos nacionalizmus szószólói nem lettek. Kitiltották a magyar nyelvet a katolikus templomokból, maguk a papok vonják kétségbe híveik identitását, anyanyelvét, anyanyelvük használatához való jogukat. Az 1990 utáni években a nacionalista diktatúra ideológiája és agresszív intoleranciája tovább él éppen az egyház és az állami hatóság együttes fellépésében a helyi közösség természetes nyelvi jogai ellen.

A magyar többségű régiókon kívül a munkahely dominánsan az államnyelv, illetőleg a román szaknyelvek ismeretét és használatát várja el. Az alacsonyabb vagy magasabb képzettségű szakemberek túlnyomó többsége román nyelven szerezte szakképesítését, tehát nem is ismeri a magyar szaknyelvet. Így ha anyanyelvén beszél, a szakmai terminusokat akkor is román változatukban használja. A munkahelyi környezet azonban általában román nyelvi környezetet jelent, ezt szigoríthatja a munkahelyi vezetők más nyelvek használatára vonatkozó tiltása vagy bátorítása, esetleg az az egyre inkább terjedő felismerés, hogy pl. a szolgáltatásban, kereskedelemben nyelvileg is igazodni kell a megrendelő vagy a vevő elvárásaihoz. A közszolgáltatás, a kereskedelem részben már alkalmazkodik az ilyen igényekhez, noha most gyakran a vevő beidegződései eredményezik, hogy továbbra is románul szólal meg. Nincs határozott tiltás, mint volt korábban, de az üzleti érdek sem érvényesül minden esetben. A kereskedő, az elárusító, a pincér nyelvtudása, magatartása a döntő. Csíkszeredában is előfordul, hogy csak románul szólal meg, Kolozsváron is van példa a szívélyes magyarnyelvűségre. Az árucikkeken szereplő használati utasítások, figyelmeztetések rendszerint román nyelvűek (is), ha többnyelvűek vagy ha az árucikk éppen magyarországi eredetű, akkor magyar nyelvű is (lehet).

Az egészségügyi intézményekben a beteg, kiszolgáltatott helyzetében, az intézmény vagy az orvosi, a kórházi személyzet elvárásaihoz kénytelen alkalmazkodni, az ellenkező irányú természetes alkalmazkodásra ritkán van példa, valamely jog érvényesítéséről vagy a nyelvi jogra való hivatkozásról pedig ilyen körülmények között szó sem lehet. Most valószínűleg mérséklődött a hadseregbeli korábbi nyelvi terror vagy a büntetés-végrehajtó intézetek és az árvaházak nyelvi terrorja, de ezekben az intézményekben most is általános és kötelező az államnyelv használata.

A sajtóban és a közérdekű tájékoztatásban általában kedvező a változás: szélesedett a magyar nyelvűség köre. Noha ebben is megmutatkozik némi képmutatás, mivel pl. választási kampány idején, amikor a hatalom érdekét szolgálja, jóval gyakoribb a magyar nyelvű tájékoztatás, választási propaganda stb., mint általában. Az önkormányzati tájékoztatás ebben is előtte jár az államhatalmi intézményekének. Folyamatos jogi tájékoztató szerepe van a parlament felügyelete alatt álló Monitorul Oficial című kiadvány magyar változatának, a Hivatalos Közlönynek. Lényeges különbség, hogy a román változat szövegeinek jogi hatályuk van, a magyarnak csak tájékoztató jellege. Nyelvileg a magyar változat mindenképpen elmarasztalható, kapkodva, kellő nyelvi és szakmai kompetencia és segédeszköz híján készülő szövegei gyakran értelmetlenek, terjesztői a mondvacsinált terminusoknak, tükörkifejezéseknek.

11. A nyelvi jogok érvényesülésének egyik reális akadálya, mint az előbbiekben több ízben jeleztük, a kisebbségi kétnyelvűség egyoldalúsága, aszimmetriája. Az, hogy kisebbséghez tartozó személyek túlnyomó része kétnyelvű, a többségiek közül viszont nagyon kevesen beszélnek magyarul. A kisebbségi kétnyelvűségben benne van a kétnyelvű falusi közösségek primer, additív kétnyelvűsége, amelyben az első nyelv dominál, de benne van az államnyelvi iskolázottságúak másodnyelvi dominanciájú, gyakran szubtraktív, a nyelvcsere irányába mutató felcserélő kétnyelvűsége is. A többségiek román–magyar kétnyelvűsége számszerűleg, arányaiban nehezen értékelhető. Ennek fő oka, hogy különösen hivatalos környezetben, állami hivatalnokok körében gyakori a leplezett kétnyelvűség, a magyar (vagy cigány) nyelv ismeretének tagadása. (Ez a leplezett kétnyelvűség került felszínre az 1989 végi és 1990 eleji események idején: soha annyian nem vállalták magyar nyelvtudásukat a politikusok, közéleti szereplők, hivatalnokok közül, mint azokban a napokban.) Ez a kétnyelvűség az esetek többségében primer jellegű, a kétnyelvű falusi vagy városi környezetben spontán módon elsajátított magyar nyelv beszélt változatát jelenti. Gyakorlatilag kihalt a román értelmiségi és politikusi rétegnek az az erdélyi nemzedéke, amely még az első világháború előtt vagy 1940–1944 között szerezte magas szintű magyar nyelvtudását és magyar műveltségét. A mostani oktatási rendszer semmilyen szinten nem teszi lehetővé a magyar nyelv megtanulását a többségiek számára, és nem honorálja még egyetemi szinten sem ennek a nyelvnek az ismeretét. A történeti és politikai (néha nyelvi) előítéletek miatt is csekély a nyelv vonzása.

A művelődés és a tudomány olyan területein, olyan intézményekben, ahol alapvető fontosságú volna a magyar nyelv ismerete (pl. bukaresti akadémiai nyelvtudományi intézet, kolozsvári és más erdélyi néprajzi múzeumok, levéltárak, kutatóintézetek stb.), nagyon ritka, hogy a szakmai személyzet köréből valaki is ismerje a magyar nyelvet, sőt több fontos intézményben éppen az elmúlt évtizedben távolították el, cserélték ki a magyar szakembereket.

A nyelvhasználati jogokat biztosító törvényekkel együtt kellene járnia annak, hogy hivatalos ösztönzésre vagy éppen határozott igényre a hivatalos státusok betöltésekor követeljék meg a magyar nyelvtudást, és ezáltal is javuljon a magyar nyelv presztízse, oldódjanak az előítéletek. Mindenképpen elvárható volna, hogy ahol ez indokolt, környezeti nyelvként a román gyerekeknek iskolákban is tanítsák a magyar nyelvet, egyetemi és akadémiai intézményekben pedig legalább második idegen nyelvként szintén ismerjék el a nem magyar anyanyelvűek magyar nyelvtudását.

12. A romániai magyar–román kétnyelvűség még mindig de facto, és nem de jure kétnyelvűség. A nyelvi jogoknak az a köre, amelyet a román törvények biztosítanak, semmiképpen nem éri el azt a szintet, hogy azt hivatalos kétnyelvűségnek lehetne tekinteni. Ezt a kört jelentős mértékben szűkíti a törvények sokféle hatályossági szintje, a jogok reális érvényesítésének sokféle akadálya, a törvényeknek gyakran ellentmondó alkalmazás, a helyi ellenkezés, és a határozott kettősség abban, hogy mit képviselnek ezek a törvények kifele, a kedvező nemzetközi megítélés érdekében, és mit a valóságban, a jogalanyok tekintetében.

13. Az 1990 elején bekövetkezett változás nyitást jelentett elsősorban, mobilitást, az integrációs és a globalizációs folyamatok kezdetét. Nyitást jelentett a nyelvi bezárkózottságból is, a kisebbségi–többségi kétnyelvűség merev kereteiből. A helyi lakosság körében hirtelen fölértékelődött az idegennyelv-tudás, nyelvtanulási láz kezdődött el, amely elsősorban nemzedéki jelleggel átalakította a nyelvismeret körét, jellegét. A románok korábban ismert frankofóniája nem tűnt ugyan el, de ezt már túllépte az angol iránti érdeklődés. A többnyelvűsödésnek ebben az általános folyamatában a már eleve kétnyelvű kisebbségiek előnyös helyzetben vannak az egynyelvű többségiekkel szemben.

A multinacionális cégek felirataiban, reklámjaiban itt is ugyanaz az angol nyelvi globalizáció tapasztalható, mint mindenütt Közép- és Kelet-Európában. Érdemes viszont megjegyezni azt, hogy ott, ahol magyar és román nyelvű lakosság él, a helyi vállalkozók klienseik esetleges etnikai elfogultságának ellensúlyozására mintegy semleges megoldásként preferálják szintén az angolt, a nemzetközileg ismert cégelnevezések, feliratok mintáit.

14. A nyelvi jogok fejlesztésének lehetséges irányai. Önértékelés és nemzetközi megítélés.

Az asszimilációs ideológia feladását a többség részéről csak az jelenthetné, ha a pluralista ideológia elfogadásával a románnal egyenlő szintre emelné a kisebbségi nyelvek státusát, ha lemondana a nemzetállami elvről és az ebből fakadó egynyelvi redukcionizmusról. Erre a most készülő alkotmányreform keretében volna lehetőség, de érzékelhetően továbbra is hiányzik a készség, az akarat. Az alaptörvény előírásai továbbra is meg fogják határozni a nyelvi jogok fejlesztésének irányát és határait, ezért is fontos, milyen elvi álláspontot képvisel ebben a kérdésben a kisebbségpolitika. A fejlesztés iránya csak az lehet, hogy fokozatosan eltűnjön mindennemű korlátozás és hátrányos megkülönböztetés, a lingvicizmus és az etnicizmus minden formája. Meggondolkodtató az, hogy az elmúlt 12 év történései a kisebbségi érdekképviselet politikai elitjében azt a meggyőződést alakították ki, hogy a jogi keretek már most megfelelőek, hogy nincs diszkrimináció és asszimilációs állampolitika (ebben a vonatkozásban akaratlanul maguk is a nemzetállami eszmék kiszolgálói), a nemzeti közösségben pedig az államhatalom, a média és a közvetlen környezet következetes magyarellenessége miatt az akaratképzésben és az akaratérvényesítésben a passzivitás és kedvezőtlen attitűd vált általánossá. Az elmúlt időszak jogi fejleményei világossá tették azt, hogy az alaptörvény és a nyelvhasználatot érintő más törvények körüli vitában, alkuban nem lehet elvi engedményeket tenni (mint történt az anyanyelvi oktatás korlátozásában), hogy nem elég a propagandisztikus törvényi szöveg, ha a végrehajtási utasítás már attól eltérő, és ha már maga a kormány és helyi képviselői sem óhajtanak érvényt szerezni a törvényi előírásoknak.

A kisebbségi nyelvi jogoknak és azok betartásának nagyon kedvező a nemzetközi megítélése. Ilyen értelemben azok elérték céljukat: segítik az ország európai integrációját, miközben a belső jogigény jelentős mértékben hitelét is vesztette, anélkül hogy alapvetően megváltoztak volna a nyelvhasználat feltételei. Jellemző ebben a tekintetben, hogy az Európai Bizottság 2002 eleji romániai országjelentése az Európai Uniós csatlakozási feltételek teljesítésének értékelésekor azt állapítja meg, hogy Romániában “a kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozó törvényes szabályozás erősíti az anyanyelv használatát, ... az anyanyelv tanítására, az anyanyelvű oktatásra széles körű jogokat biztosítanak, előrelépést jelent a kisebbségek anyanyelvének használata azon közigazgatási egységek hatóságai előtt, amely közigazgatási egységekben az illető kisebbséghez tartozó személyek számaránya meghaladja a 20 százalékot, a Petőfi–Schiller elnevezésű állami egyetem szervezése mellett lehetőséget teremtettek a magyar kormány által finanszírozott magánegyetem létesítésére, amelyen 450 hallgató kezdte meg tanulmányait” (Krónika 2002. március 9–10.). Ez az értékelés és többnyire az anyaországi politikai értékelés sincs tekintettel arra, hogy az európai és a kétoldalú kötelezettségvállalások különböző szintű és hatályú törvényeket, kormányrendeleteket eredményeznek, amelyek vagy részlegesen valósulnak meg vagy időközben hatályukat vesztik (pl. Petőfi–Schiller egyetem). Az önigazolás kényszere miatt a kisebbségpolitikusok értékelése is nélkülözi a tárgyilagosságot, a realitást.

Fontos feltétele volna a nyelvi jogok érvényesítésének, hogy az állam intézményei, hatóságai ne egy belső gyarmati struktúrát megjelenítve, többségiként, román nyelvűként álljanak szemben a kisebbségi közösséggel: “… az Európai Uniós normák biztosította lehetőséggel élve kell igényelni az arányos képviseletet az állam valamennyi intézményében, központi és helyi szinten, a rendőrséget, a tisztikart vagy akár az Akadémiát is beleértve. … Ha a romániai magyarság képviselőinek jelenléte magától értetődővé tehető az államapparátus különböző szintjein, akkor talán nem csupán a diszkrimináció rejtett és nyílt formái ellen lehet majd hatékonyabban fellépni, hanem az együttélés politikai intézményeiről is több eséllyel lehet őszinte és távlatosabb vitát kezdeményezni a román féllel” (Salat 2002, 221).

A belső, indokolt jogigények hitelének visszaszerzése miatt is fontos volna romániai magyar kisebbségi szakértők részvétele a kisebbségi jogokkal foglalkozó nemzetközi szervezetekben. Az ő aktív szereplésük ezeken a fórumokon “nemcsak a romániai magyarság ügyének a megjelenítését tenné lehetővé egy befolyásos nemzetközi szakértői réteg számára hozzáférhető módon, hanem az ott szerzett tapasztalatok révén a hazai politikai mezőnyben folytatott jogharc eszközeinek a tökéletesítését, hatékonyabbá tételét is eredményezhetné” (Salat 2002, 226).

Felhasznált szakirodalom

Horváth István and Alexandra Scacco (2001) From the Unitarian to the Pluralistic: Fine-Tuning Minority Policy in Romania. In: Anna-Mária Bíró and Petra Kovács (ed.) Diversity in Action. Budapest: Open Society Institute, 241-272.

Izsák Balázs (2000) A román tanügyi törvény a nemzetközi jog szemszögéből. Magyar Kisebbség VI. évf. 3. szám, 181–204.

Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002) A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós–Hattyár Helga szerk.: Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10.

Kukorelli István (1995) Románia alkotmányáról. Magyar Kisebbség. I. évf.. 2. sz. 2–7.

Salat Levente (2002) Javaslat a romániai magyar kisebbségi társadalom intézményes kereteinek megreformálására. A romániai magyarság közösségi integrációjának háromszintű modellje. Magyar Kisebbség 7, 1: 218–226.

Skutnabb-Kangas (1997) Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest: Teleki László Alapítvány

Szépe György (1994) Central and Eastern European Language Policies in Transition (With Special Reference to Hungary). Current Issues in Language and Society. Vol. 1 No.1., 41–64.

Takács Imre (1995) Gondolatok Románia alkotmányáról. Magyar Kisebbség I. évf. 2. sz.